Régi ruha, új szemlélet

Ebben a bejegyzésben egy régi… régi ruhát fogok nagyon picit átalakítani. Sokat töprengtem, hogy elkészítsem-e ezt a bejegyzést, végül az ‘igen’ mellett döntöttem. Nem azért, mert szuper forradalmi technikára jöttem rá, vagy olyan eszméletlen átalakítást sikerült volna prezentálnom. Míg ezt a ruhán dolgoztam, sokat gondolkodtam önmagamról, a magamról alkotott képről. Erről egy picit bővebben is írok majd, most lássuk a ruhát.

Ahogy fejben végig pörgettem az elmúlt évek posztjait, amiket készítettem, rájöttem 1-2 bejegyzést leszámítva, nem osztottam meg magamról egész alakos képet. Így bátran állíthatom: rendhagyó lesz ilyen szempontból is ez a mai iromány.

Íme a ruha eredeti állapotában:

Ezt a ruhát kb. 5 éve kaptam anyukámtól. Az övé volt fiatal korában (persze most se idős… de értitek 😉 ). Akkoriban nem nagyon tetszett, félre is tettem. 1-2 éve viszont beleszerettem az egybe ruhákba. A napokban a kezem ügyébe keveredett ez a régi darab, mikor ismét felpróbáltam tudtam ő az enyém, én az övé, nem eresztem többet. Egy bajom volt csak vele, a hossza. Nem vagyok magas kifejezetten a magam 164 centiméterével, ez a hossz pont abba a tartományba esett, ami borzasztóan összenyomott. A képeken nem igazán látszik, de a bokám fölött 8-10 centivel haragozott az alja, nagyon furán állt. Ezért felhajtottam, hogy a térdemig érjen. 8 helyen, apró öltéssel rögzítettem az anyagot belül, ügyelve arra, hogy kívül ne hagyjon semmilyen nyomot a cérna. Így nem csak rövidebb lett a szoknya rész, hanem más lett a tartásai is, picit “buggyosabb” lett. 🙂

76

11

Nagyon megszerettem ezt a ruhát. Tetszik, hogy lehet hordani magassarkúval, de még dorkóval is. Azt hiszem ez lett a kedvenc darabom.

Ami miatt még különleges számomra, hogy segített túl lépni néhány önértékelési gondomon. Tudom, hogy ezzel nagyon sokan küzdenek rajtam kívül. Nem vagyok vékony, soha nem is voltam, de az elmúlt években bizony elengedtem magam és, hála a génjeimnek is (persze nem akarom rájuk kenni az egészet 🙂 ), a plusz kilók szépen felszaladtak. Mikor elkezdetem készíteni a képeket, mindegyiket utáltam. Egy szép, vékony lányt akartam látni, de ez sehogy nem sikerült. Feszült voltam, frusztrált a kép, ami visszaköszönt a képernyőn. Dühösen hagytam abba a fotózást, elraktam a ruhát. Majd újra elővettem, beállítottam a gépet és előről kezdtem. Ez egy párszor megismétlődött. Időbe került míg hozzászoktam, hogy bizony én ez vagyok, ennyi. Nem fogok tudni csettintésre ledobni x kilót. Felmerült bennem a kérdés: ha ez nem megy akkor már nem is lehetek szép?

Tudom rengeteg ‘fogadd el magad1 felkiáltású oldal, blog, cikk stb. van már, nem akarok erről sokat beszélni. De arra rá kellet jönnöm, ha változtatni akarok magamon, először el kell kezdenem szeretni azt, aki most vagyok. Nem utálhatom saját magamat, az csak értelmetlen önsanyargatásra sarkal, aminek sok esetben nem is lesz eredménye (vagy lesz, de borzalmas áron és mellékhatásokkal). Ahhoz, hogy tartós eredményt érjek el, ahhoz, hogy ki tudjak tartani, ahhoz, hogy vidáman és emelt fejjel tudjam megélni a napjaimat, szeretnem kell magam.

Mindenkinek vannak hibái, olyan dolgok, amiken változtatna, de meg kell látnunk azt is magunkban, ami jó, ami miatt mi szépek vagyunk. Az emberre sokan furán néznek, mikor az önszeretetről beszél, némelyek egoistának titulálják az ilyen személyt, pedig fontos dolog ez is.

Sajnálom, ha túl szentimentálisra  sikeredett ez a bejegyzés. Ígérem nem foglalkozom tovább ezzel a kicsit már elcsépelt, picit hatás vadász szagú témával.

Legközelebb egy szuper finom receptet hozok nektek! 😀

Legyen nagyon szuper, fergeteges élményekben gazdag nyaratok!!!!!!

Puszi: Bree

8